Rege a csodaszarvasról

Benedek Elek nyomán  

...Ennek el?tte sok ezer esztend?vel, messze keleten élt egy híres hatalmas fejedelem…Nimród volt a neve. Ez a Nimród volt az apja Hunornak és Magyarnak, annak a két dali vitéznek, akiknek maradékai a hunok, és a magyarok. Amíg nagy legénnyé serdültek, együtt vadásztakédesapjukkal, majd hogy Nimród leöregedett, ketten kalandozták be hazájuk földjét: minden zegét-zúgát ismerték annak. Egyszerre csak elfogta a vágy mindkett?nek a szívét: túlmenni az ország határán, hadd lássák mivan ott. Fölkerekedtek ötven-ötven válogatott vitézzel, s vadászgatás közben elkalandoztak messze, messze, az országuk határán túl. Szemük, szívük eltelt gyönyör?séggel. Rengeteg erd?k, végtelen rónaságok, amerre mentek. Nagy csordákban csatangoltak a mindenféle vadak. Külön-külön fogtak egy-egy vadat, s úgy vették ?z?be Egyszer aztán egy szarvason akadt meg a szemük: csodaszép állat volt, nem láttak még ehhezhasonlatost. A két ágas-bogas szarva össze volt fonódva, s lebegett a feje fölött, mint egy koszorú. A két szeme feketéllett, ragyogott, mint a fekete gyémánt. A dereka karcsú, hajlékony, mint a leng? nádszál; a lába vékony, s szaladván nem látszott érinteni a földet. ?z?be vették ezt a csodaszép szarvast, vágtattak utána, mint a sebes szél, nyomukban a vitézek.Hol elt?nt, hol felbukkant a csodaszép szarvas: csalta, csalogatta Hunort, és Magyart. Reggelt?lestig kergették a szarvast, de hiába, alkonyatkor elt?nt egy ingoványos helyen, s?r? nádas rejtekébe. Soha többet nem látták. De ha a csodaszép szarvast meg sem is foghatták, elvezette ez ?ket olyan szép földre, amilyentmég nem láttak. Gyönyör? sziget volt ez: köröskörül rengeteg erd?k és folyóvizek. Övig gázoltak f?ben, virágban. Már több napja voltak a szép szigeten, s csodálkoztak, hogy a maguk emberein kívül más embert nem láttak. Fölkerekedtek hát, hogy nézzenek széjjel. Velük a száz vitéz. S ím, amint bolyonganak a nagy rónaságon, egyszerre csak szemük, szájuk elállott a nagy csodálkozástól.Egy nagy csapat leány táncolt karikába-körbe - lehettek százan, hanem többen - s úgy keringtekkörbe, a kör közepén pedig két lány lejtett, de olyan szép mindkett?, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem. Összenézett Hunor és Magyar, a többi vitéz is, semmit sem szóltak, de egyet gondoltak: hirtelenközrefogták a leányokat, ki-ki egy leányt felkapott a nyergébe, s azzal elvágtattak sebes szélnélsebesebben. Hunor, és Magyar azt a két lányt kapták föl a nyergükbe, akik a kör közepéntáncoltak: az alánok fejedelmének, Dulnak a leányai voltak ezek. Reszkettek a félelemt?l, de Hunor és Magyar olyan szép szavakkal engesztelték, vigasztalták,hogy lassanként nekibátorodtak s nem is bánták, hogy elrabolta ?ket az a két dali fiú.Nem bánta a többi leány sem. Még aznap nagy lakodalmat laktak: egyszerre volt lakodalma Hunornak, Magyarnak és a száz vitéznek. Szaporodtak ivadékról, ivadékra. És telt, múlt az id?, eltelt vagy száz esztend?s Hunor és Magyar nemzetsége úgy megszaporodtak, hogy nem volt elég tágas a szép sziget. Új hazát kellett keresniök. Fölkerekedék mind a két nemzetség, vándoroltak hegyeken, völgyeken, folyóvizeken át, így értek Szittyaországba. Ez már jó nagy darab föld volt s bár laktak ottan más népek is, elfértek ott. Akkor már száznyolc nemzetsége volt a hun és magyar ivadéknak: eközt oszlott fel Szittyaország. De telt, múlt az id? s íme, Szittyaország sem elegend? már, megint új hazát kelletkeresniök. Összeültek a nemzetiségek öregei, vezérei s tanakodtak. A hun nemzetiségek vezéreiazt javallották, hogy menjenek nyugat felé, a magyar nemzetség vezérei, hogy inkább menjenekvissza a régi hazába, honnét Hunor, és Magyar elszakadtak. Végezetül is abban maradtak:a hunok menjenek keletnek, s ha elég nagy földet találnak, adják hírül, s utánuk mennek.Hanem amikor éppen indulóban voltak el?állott Attila, a hunok vezére s kérdé: Hát az Isten kardja kié lesz? Mert mikoron a hunok és a magyarok elfoglalták Szittyaországot, egy kardot szenteltek Istennek, aki e földre segítette ?ket. Minden nemzetségnek jussa volt Isten kardjához. Hitték, vallották, hogy amíg övék e kard, velük az velük az Isten. Összeültek a nemzettségek bölcsei, tanakodtak három éjjel, és három nap és határozzák: penderítse, forgassa meg egyvilágtalan ember hétszer a kardot, hetedikszer ejtse ki kezéb?l. Ha nyugat felé esik,legyen a hunoké, ha kelet felé, maradjon a magyaroké.. Ebben mind megnyugovának.Mikoron pedig a világtalan ember hetedik penderítés után kiejté kezéb?l a kardot, kerekedékrettent? forgószél, fölkapta, repítette Isten kardját, vitte, vitte nyugat felé s egyszercsak elt?nt. - Lássátok, lássátok - mondá Attila - az Isten is azt akarja, hogy nyugatnak menjünk. Ne búsuljatok a kard miatt. Megtaláljuk majd mi, s hogyha megtaláltuk hírül adjuk majd minektek: jertek ti is, jertek! És útnak eredett a nagy hun nemzetség. Elöl a vén Mundzuk, két oldalán két dali fia: Attila és Buda. Nyomukban tenger nép, ki gyalogszerrel, ki lóháton, át rengeteg erd?kön, mérhetetlen síkságokon, de hosszabb id?re meg nem állapodtak, amíg a Duna és a Tiszaközé nem értek. Ez a föld tetszett nekik er?sen. - Itt maradunk, itt élünk, s halunk! - kiáltották egy szívvel-lélekkel. Hajh, lett rettent? nagy rémület az itt lakó népek között. Fejük vesztve hívták segítségül avasfej? Detrét. És az jött is rettent? nagy sereggel. És összecsapott a két sereg, mint a két fekete felleg. Kiáradt a Duna, annyi vér folyt belé. Ha kiáradt, nem áradt hiába. A hunoké lett a Duna s Tisza köze. És éltek sokáig, békességben. Hadakozásra tán nem is gondoltak. De Attilának nem volt nyugodalma. Kicsi volt neki a Duna s Tisza köze, szerette volna meghódítani az egész világot. Mondta az apja: - Ne is gondolj erre, fiam, amíg Isten kardját meg nem találod. Hiába a nagy vitézséged, ha nincs veled Isten. E naptól fogvást mind az Isten kardja volt Attila fejében. S hogy meghalt az apja s hunok egy akarattal Őt választották királyuknak, Őt, a legvitézebbet, a legbölcsebbet, nem volt lelkének nyugodalma: hej, csak megtalálja Isten kardját! Nem sokkal később szalad nagy lelkendezve egy pásztorfiú, kardot csillogtat kezében s jelenti: -Felséges királyom, a pusztán egy kardot találtam, ihol, elhozám. -Ez az Isten kardja, ez! - kiáltották a népek. Attila pedig mindjárt kipróbálta. Háromszor vágott vele a négy anyaszélnek, hogy csakúgy zúgott belé. -Ez az, ez az! - örvendezett Attila. És tüzet gyújtának az Ő parancsolatjára mindenfelé; tüzet Istennek, aki kardját visszaadta a hun nemzetségnek. És beteljesedék a táltosok jövendőmondása, mert Attila csakugyan meghódította az egész világot. (Benedek Elek nyomán)